A második szüléstörténetem

Testvér született…

2018 július 18.a, megérkezett a családba Máté.

A kezdet:

2017 november… késik 3 napja… gyere Milla szaladjunk le a gyógyszertárba, szeretnék venni egy fontos dolgot. Lementünk és vettünk egy gyorstesztet.

Haza, pisi, hopp 2 vonal 😀 ujjongok, és könnyes szemmel mutatom a 2,5 éves kiscsajnak a világ legszebb 2 piros csíkját 🙂 Ő meg néz rám, mert hát azt sem tudja miért pisiltem rá egy olyan izére!? Aztán elmondom neki, hogy “testvéred lesz, egy pici baba van anya pocakjában”… alig bírom ki, hogy ne hívjam fel Nándit azonnal, de ennél romantikusabban szeretném tudatni vele, hogy újra kisbabánk lesz. 🙂

Este van, és halljuk, ahogy hazaérkezik Nándi. Minden porcikám remegni kezd az izgalomtól. Még pár perc és végre osztozhatok vele megint ebben az örömben, ami semmihez sem fogható.

Úgy gondoltam, hogy hatásosabb lenne, ha Milla adná oda Apukájának a tesztet, és ezáltal tudatná vele, hogy bizony neki testvére lesz. 🙂

Így Milla kezébe adom a tesztet, és megkérem, hogy vigye oda Apának.. 🙂 Azt hiszem, nem sok ennél szebb és meghatóbb pillanat van az ember életében 🙂 Apa könnyes szemmel néz rám, látom még ő sem hiszi el, hogy pocakban van a 2.kis porontyunk. 🙂 Az én szemem is fátyolos lesz, Milla meg csak néz ránk, mindent nem ért, de a szeretetet és boldogságot amit akkor éreztünk, azt biztos, hogy ő is teljesen átérezte.

Jön egy kis várakozás, telnek múlnak a hetek, mert a terhességet csak a 6. hét körül szokták megállapítani.

A 4.hét körül felhívom az sztk-t, hogy bejelentkezzek vizsgálatra, de kétszer sem járok sikerrel. Nem adom fel, hiszen az első terhességemet is az sztk-ban gondozták, és maximálisan meg voltam elégedve az ott dolgozók precízségével, és pontosságával, na meg a kedvességükkel is. A 7.héten végül kénytelen voltam a magánorvosomhoz menni terhesség megállapításra, ahol kiderült, hogy minden rendben van.

Jön a 12.heti első vizsgálat és UH, amire kacifántos úton jutottam el az sztk-ba, de onnantól már a rendszerben voltam, így mindig jóval előre megvoltak az időpontjaim a vizsgálatokra.

Teltek múltak a hónapok, és észrevettem, hogy ugyan maga a várandósság jobban megviselt fizikálisan, de a lelkem sokkal inkább jelen volt, vagy inkább készen állt mint Millával… és miért?

Mert nem kellett azzal foglalkoznom, hogy milyen mellszívó kell, vagy milyen kiságy, vagy milyen fürdető, meg babakocsi!? Vagy úgy egyáltalán mi kell egy babának? Milyen ruhaméretek vannak és miből mennyi kell? Stb stb… ezeket már tudom, megtanultam.

Most a fő feladat az lesz, hogy 1 gyerek helyett 2 lesz 🙂 Mivel úgy döntöttünk, hogy Milla csak 4 évesen kezdi az ovit, így külön kihívás lesz megszervezni a család életét, hogy ő is megkapja a kellő foglalkozást a hétköznapokban 🙂 Az elöbb említett kérdések helyett inkább ilyen gondolatok foglalkoztattak: “Hogyan lesznek az esti alvások? Vagy az esti fürdetések kettővel? Mi lesz addig, amíg Mátét etetem!? Stb.” -így utólag teljesen felesleges ezeken rágódni, mert olyan szépen, természetesen kialakul minden.

20.hét környéke, következő nagy UH, ahol megtudjuk, hogy ki lubickol a pociban!? 🙂 Az orvos kérdezi: – szeretnék tudni a nemét?

Háát persze, hangzik a válaszunk 🙂

Az orvos nézi, nézi, ide oda rakja a hasamon az ultrahang készüléket, aztán bizonytalanul mondja, hogy lát valamit a két combocska között, de még nem 100%-ék 😀 Tehát FIÚ-nak mondaná így elsőre.

Huuuu, fiú!?!?!? Nekem? Fiam lesz??? Jézusom! Mit csinálok én egy fiúval? Már értem mit érzett Nándi mikor Millánál kiderült, hogy lány. Konkrétan sokkot kapott, és Anyumat kérdezte kint a váróban, hogy: “mit fogok én játszani egy lánnyal?” Na azóta is autózik a mi kislányunk. Babákról hallani sem akar, ellenben tűzoltóautó, markoló, és most a verdák a menő 🙂

Szóval FIÚ 🙂

És, hogy mikor jött el az a pillanat, hogy elfogadtam, hogy a pocakomban egy kispasi lakik? A következő 30.hét körüli UH-n.

Nagyobb élmény volt, mint a 4D-s fizetős mozizás. Az történt ugyanis, hogy az én kisfiam pont a kamera felé fordult, és kortyolt nagyokat a magzatvízből, és nyújtogatta a nyelvét. Ez a pillanat számomra olyan csodás volt, hogy úgy éreztem magam mint Jacob a twillightban, mikor bevésődik neki Bella lánya 😀

Nekem ott bevésődött Máté, mert, hogy ezt a csodaszép nevet kapta, aminek jelentése: “Isten ajándéka”. Na ez a névválasztás most nem volt olyan egyszerű mint anno Milla esetében. Tudtam, ha fiam lesz egyszer, akkor vért fogok izzadni, hogy nevet találjak neki. Aztán egy téli estén sétálni mentünk az akkor még csak 3+1 tagu családdal. A plusz 1 fő a kutyusunk, Scoobi 😀 Sétáltunk, és beszélgettünk a nevekről. Meséltem Nándinak, hogy telefonáltam egyik barátnőmmel aznap, és ő sorolta a neveket, én meg szinte mindre nemet mondtam. Egy név volt a Máté, amire nem mondtam kapásból nemet, és amin még nevettünk is, mert a barátnőm vezetékneve is Máté 😀 Ezt mesélve Nándinak, kimondtam a Máté nevet, és egyből összenéztünk. Gyorsan megnéztem mi a jelentése, és puff ott akkor három perc alatt eldöntöttük, hogy az addig kis pocaklakónak nevezett pasink megkapta a nevét 🙂 MÁTÉ ❤

Közeledik a kiírt dátum, már nem tudok másra gondolni, csak a szülésre. Hullámzik a félelem és az izgatottság bennem. Így, hogy tudom milyen szülni, sokkal jobban félek tőle. Közben meg alig várom már, hogy szüljek, hogy végre a kezembe fogjam a világ legjobb pasiját 😉

Titkon reméltem, hogy ő is mint Milla, előbb fog érkezni… de nem. 40.betöltött hét, és semmi. Kezdődik a mindennapos CTG-re járás az Uzsokiba, és magzatvíz vizsgálat 2 naponta (nem, ez nem fáj, mert csak annak nézik akinek nyitott a méhszáj, így csak egy “elemlámpa” szerü valamivel bekukkantanak, és látják, hogy tiszta e a víz, vagy belekakilt e!?)

Első CTG Uzsokiban és utána vizsgálat. Nyitott a méhszáj, már bő 1 ujjnyira… huhhhhuuuuu hát én olyan boldog voltam mint még soha, mert Millàval azért volt 26 órás szülésem, mert az istennek sem akartam tágulni… (hogy milyen lelki oka volt, már nem fogom megtudni, de tuti volt valami blokkom ami miatt nem akartam elengedni őt). Szóval bő 1 ujjnyi vagyok, akkor nézzük a magzatvizet. Tiszta. Így mentek a napok , és a 40+5.napon mondták, hogy 2 nap múlva be kell feküdnöm, és indítanak, vagy ha szeretném már másnap felvesznek osztályra. Mondtam, hogy akkor ne húzzuk tovább…. na ne! Csak ezt ne. Ok, hogy lelkileg már nagyon megviselt a várakozás, mert annyira vártam Mátét, hogy nem tudtam nem ezzel foglalkozni, de ezt nem szerettem volna, hogy mesterségesen indítsák… Amikor teljesen kibuktam ezen, akkor felhívtam egy számomra nagyon kedves személyt, aki szülész nőgyógyász, és úgy huszon x éve ismerjük egymást, hogy megnyugtasson, hogy ez a legjobb megoldás. Elmondta, hogy itthon Magyarországon ez a protokoll, mert kutatások alapján a 41.hét után napról napra nő a kockázat, akár a magzat elhalása is szóba kerülhet. Akkor azt mondtam, bízom az életben, valamiért îgy kell lennie.

Miután egy számomra hiteles orvos megnyugtatott, eszembe jutott, hogy meg kellene nézni, hogy Máté vajon miért nem akar kibújni lelki oldalról!? Férjem csinált nekem egy kis stresszoldást (nem, nem olyat, nem kell a piszkos fantázia), kineziológiát, ami annyira betalált, hogy jól ki is bőgtem magamat, és úgy éreztem, hogy végre készen állok a szülésre, arra , hogy 4-en (+1) legyünk innentől.

40+5…

Lefekszünk aludni, reggel korán kell kelni, mert 7.00kor vesznek fel a kórházba osztályra.

2.30 felébredek, a szokásos éjszakai sokadik pisi… vissza ágyikó, lefekszek és PUKK, valami pukkant a hasam jobboldalánál. De víz semmi, viszont jön egy görcs, jujj vécéznem kell, futás. Aztán újabb görcs… huuu kezdek izzadni. Ajjaj megint…. ez már nem vicc, jobban kezd fájni mint egy sima görcsölős trónolás… telefon elő, kontrakció mérő app bekapcsol, közben üvöltök Nándinak, hogy keljen, mert lehet menni kell! Mi az, hogy lehet??? A kontrakció mérő 2 perces fájásokat mutat… ááá biztos nem, gondolom, de már az ajtófélfát támasztom a fájdalomtól. Nándi rám néz: “akkor hívom Apudékat, hogy jöjjenek azonnal”… én még mindig felháborodva veszekszek Nándival, hogy ááá nem kell sietni, minek a nagy felhajtás! 😅

Gyorsan felkapom a gatyámat, Nándi hozza a cuccokat, és irány kifelé. Mire a lifthez érünk anyáék is megérkeznek, melegváltással hagyjuk el a házat, nem is találkozunk velük… Nándi a kocsit sportfokozatra kapcsolja, és kb. 6 perc alatt érünk be az Uzsokiba. Hogy hogy mentem fel a kocsitól a szülőszobáig, már nem tudom… becsöngettünk a szülőszobára, jön a szülésznő, ajtót nyit, és kérdezi miért jöttünk!?

Szülni jöttem, és görnyedek össze a fájdalomtól, de közben a szülésznő már hozza a tolószéket, látva a fejemet. 😀 Irány a szülőszoba villámsebességgel. Ágyra fel, CTG pocira. Papírokat kikészítik, amiket alá kell írnom 😅 na ez nagyon vicces ám szülés közben. Életem legszebb aláírásai lettek, szerintem nem ismerném meg, hogy azokat én írtam alá.

Infúziót kapok, és jön az orvos megvizsgálni. Fej beilleszkedve, méhszáj még nem tünt el teljesen. Fájások egyre erősebbek, és mintha érezni kezdeném a székelési ingert, azaz, hogy közeledik a kitolási szakasz.

Méhszáj még mindig nem simult el teljesen, így kézzel segítenek rajta egy picit, és mivel a koponya ugyan illeszkedett, de nem a legjobban, így jön a következő feladat. A következő 2 fájást a jobb oldalamra fordulva, az utána következő kettőt a baloldalamra fordulva, majd az azt követő kettőt ülve kell végig csinálnom.

Aztán érzem, mostmár biztosan, hogy itt a kitolási szakasz. Mindjárt kezemben a kisfiam.

Jönnek a tolási ingerek sorban, de túl gyors a tempó, így megkérnek, hogy ha azt mondják, hogy ne toljak, akkor ne toljak! Ahhhha. Kedves már szülésen átesett hölgytársaim! Sikerült valakinek valaha a természet ellenében dolgoznia szülés közben!? Még ha tudtam is, hogy oka van, hogy nem nyomhatok, ezt visszatartani szinte lehetetlen feladat. Bár gondolom már az is jó, ha az ember nem csinál hasprést, és nem ad bele apait anyait az adott fájásba!?

Lelkileg nehéz időszak volt ez, mert valahogy nem kommunikáltak velem. Se az orvos, se a szülésznő, és folyamatosan azt hittem a csend miatt, hogy baj van. Egyfolytában kérdezgettem, hogy ki fog jönni? Ki fog jönni??? Támaszként csak Nándira számíthattam, aki nagyon ráérzett, hogy hogyan tud segíteni nekem. Hmmm de hogy pontosan hogyan, se ő, sem én nem emlékszünk rá pontosan. Annyit tudok, hogy ringatott folyamatosan. Egyszer abbahagyta, és azonnal kértem, hogy folytassa, olyan jó fájdalomcsillapítás volt. Apropó fájdalomcsillapítás. Millával mivel nagyon hosszú volt a szülésem, így kaptam érzéstelenítést, és Oxitocint is. Most azt hittem, hogy semmit nem kaptam, de a zárójelentésből kiderült, hogy OXI-t sajnos most is kaptam. Utólag örülök, hogy megtapasztalhattam azt, hogy milyen fájdalomcsillapítás nélkül világra hozni egy gyermeket, így mégjobban becsülöm az őseinket, akik nem csak 1 gyermeket szültek így…

Jön is a visszatartandó fájás, persze nem sikerül maradéktalanul teljesíteni a kérést, és érzem a fejecske ott van, mindjárt sikerül világra hoznom. Ennél a fájásnál a szülésznő a kezével tartotta Máté fejét, hogy ne jöjjön ki, szinte tolta vissza. De Mátét nem lehetett megállítani, és szépen előbukkant egy fejecske. Kicsi pihi után jött is a megváltó fájás, és a fejecskéhez megérkezett a testecske is 4.40-kor a maga 57 cm-vel, és 8,5 cm-es lábával 🙂

Máté jobb szeme bevérzett a szülés következtében, ami elég lassan, talán 5 hét alatt tünt el teljesen!? (Fú már most nem emlékszem, de lassan múlt el). Nekem gátmetszésem volt, és sokkal nehezebb volt a szülés utáni időszak mint Millánál. Gondolom az, hogy 2,5 óra alatt, szó szerint kiugrott Máté, nem épp a legjobb a testnek, mert nincs ideje úgy felkészülni, alkalmazkodni mint egy hosszadalmasabb szülésnél. Na de nem gond, a lényeg megint csak az, hogy egy egészséges kisembernek tudtam életet adni, és ennél fontosabb nincs. Az én testem majd regenerálódik, fejlődik. 🙂

Ahogy Máté kibújt, és megláttam, azt mondtam, hogy “Szia Te kis szaros”, mire a szülésznő közölte, hogy tényleg az, mivel úgy indított, hogy egyből kakilt is, így másodjára sem élhettem át azt, hogy azonnal rámrakják, hiszen elvitték gyorsan megfürdetni, és csak utána jött a 2 óra csendben, hármasban töltött idő. A szülèsznő bekapcsolta a rádiót, és Charlietól szólt az “Az légy aki vagy” című szám. Nagyon illet a pillanathoz. Mátét már ott a szülőszobán megtudtam szoptatni, ő hozta a kötelezőt, szinte egyedül kereste meg a mellbimbómat. Nándi közben értesítette a családot, hogy minden rendben. (Fontos infó, hogy ezt csak az én telefonomról tudta megtenni, mert az övét otthon, a kórházba induláskor a nagy izgalom közepette elejtette, így a teló megadta magát 😀 )

Szülés után Máté ment az újszülött osztályra, én meg Nándi a zuhanyzóba, majd a szobába. A szobában elfoglaltam az ágyamat, Nándi felhozta a táskákat, aztán hazament. (Bárcsak maradhatott volna velem, velünk.) Reggel aztán amint lehetett rohantam (totyogtam) Mátéért.

A szobába érve az első dolgom volt őt kivenni a kis kocsijából, és magamhoz ölelni. És itt olyan dolog történt, amit nem hittem, hogy létezik. Ahogy átöleltem, elöntött a teljes nyugalom, minden megszűnt körülöttünk. Ez a kis új élet, ez a picike ember már ott a születése után árasztotta magából a nyugalmat, és ez azóta sem változott. Most lesz 6 hónapos, (ma van 2019 január 3.a) és már puszit ad, bújik. 7 hetesen volt az első mosolya, és nemsokra rá az első nevetése. Mindig vigyorog, szinte soha nem sír. 3 hét volt, amíg produkálta a “délutáni, esti ismeretlen eredetü nyűgösséget”, amit senki nem tud miért van. Aztán áthidaltuk ezt azzal, hogy letettem aludni még mielőtt kiborulna. 😀 És ez meghozta a megváltást.

Szóval a nyugalmat árasztó babám, a kis buddhám a musztángom mellé megérkezett.

Vége… ennek is vége… másodjára élhettem át, hogy bennem, a testemben egy ember fejlődik, és aztán életet adok neki. Leírhatatlan csoda ez, de olyan gyorsan vége. Csak úgy elrepül, szinte fel sem fogom. Pedig az ember mennyit készül a terhességre, és a babás időszakra, pedig az a legrövidebb…. Sokáig úgy éreztem, hogy nem tudom elképzelni, hogy ne éljem át mégegyszer ezt a csodát, utoljára, egy pár év múlva. (Most azt gondolom a nem alvástól, és lelki fáradtságtól, hogy neeeeem soha többet 😅)

A szülés után legjobban még azt a pillanatot vártam, hogy Nándi és Milla bejöjjenek hozzánk, és végre együtt legyünk négyesben. Idillinek nem lehetett nevezni ezt a pillanatot, mert a kórterembe elvileg látogatók nem jöhetnek, kint a folyosón viszont tömeg van, és persze ülni nem esett túl jól. Milla viszont nagyon izgatott volt, nagyon örült a kistesójának, hogy végre megérkezett. Éjszaka, mikor szültünk, Anyum és Apum jöttek vigyázni rá, és milyen érdekes, hogy amúgy soha nem ébred éjjel, akkor viszont 3 körül felkelt, és ébren is maradt. 🙂

A kórházi napok gyorsan elteltek, az első éjjel volt húzós, amíg vizet nem adtam neki. Onnantól aludt szépen. (Szoptatás párti vagyok, de azt nem értem, hogy egy ilyen nagynak született baba, aki a magzatvízből jó pár nagy kortyot ivott, hogy nem lesz éhes, szomjas 1 nap “éhezés” után? Mert a női mell az elején annyi tejet termel, ami a pici cseresznye méretű gyomrának elég elvileg. Máténak nem volt elég. Szomjas volt. Nem volt gond, hogy kapott, utàna is szépen szopizott tovább)

A protokoll szerint 72 órát kell benntölteni szülés után, ez most sem volt máshogy. A hazamenetel napján Milla és Nándi együtt jöttek értünk, és végre megkezdődhetett a tényleg nyugalomban telő családi élet. ❤

The end…